- Hello, beülhetünk ide? – kérdezi egy fiú, elhúzva az ajtót. – Minden fülke tele van.

Kicsit bosszús vagyok, amiért elterelik a figyelmemet a tájról, de csak bólintok, és nézem tovább az elsuhanó, sokszínű szántóföldeket.

Most először ülök a Roxfort Expresszen. Örültem, hogy nem zaklat senki, egyedül lehetek. Erre megjelenik itt ez a két fiú, és belerondítanak a magányomba. Ez még csak hagyján, de akkora zajt csapnak a ládáikkal, hogy az hihetetlen. Kis híján még a szememet is kiverik, de mégsem sikerül felpakolni a poggyásztartóra őket. Megunom, felállok, két mozdulatomba kerül, és a ládák a helyükön vannak. Visszaülök, és tovább nézem a – most már erdős – tájat.

- Öhm… kösz – mondja az a fiú, aki bekéredzkedett. Rápillantok, s ezzel elintézettnek tekintem az ügyet. Ez az egyetlen pillantás elég volt, hogy felmérjem: a külseje átlagos, a varázstudása átlagos. A másik fiú sem különb nála. Még a hajuk színe is egyezik: ugyanaz a seszínű barna, ami minden második embernek adatott. Alighanem velem egykorúak.

- Új vagy a Roxfortban? – kérdezi az egyik elmésen. A szemébe nézek, és hagyom, hadd jöjjön rá a válaszra magától. Egy kicsit vár, de miután rájön, hogy nem fogok neki válaszolni, kénytelen használni a fejét. Talán meg is teszi, mert bólint, és elővesz egy sakk-készletet, és a barátjával játszani kezdenek.

Hurrá, megmenekülök a fárasztó kérdések elől! Nem is szólnak hozzám többször. Okos fiúk.

Mire a vonat megáll, besötétedik. Leveszem a ládámat, belebújok a taláromba, és kilépek a fülkéből. Leszállok, s hagyom, hogy a diákok magukkal sodorjanak. Hamarosan meg is érkezem a fiákerekhez, amik elé fura, opálos tekintetű, szárnyas, lószerű jószágok vannak befogva. Ezek tehát a thesztrálok. Kicsit csontosak, de amúgy bájosak. Nem keresgélek, felülök a legközelebbi kocsira, az sem zavar, hogy azon már négyen ülnek. Azután meggondolom magam, és előre mászok, s közben kicsit megtaposom az egyik fiú combját.

- Hé, nem látsz? – kiált felháborodottan. Visszanézek, s elismerem, van is rá oka. A cipőm nyoma ott virít a talárján. Előrehajolok, jó alaposan megcsapkodom, s voila!, a port el is tüntettem. Nem foglalkozom vele tovább, inkább átmászok a thesztrál hátára. Az állat felrántja a fejét, orrlyukai kitágulnak, és a levegőbe szimatol. Kinyújtom a kezemet, s hagyom, hogy megszaglássza. Megvakargatom a homlokát, s a szárnya tövét, s már indulunk is a többi fiáker után.

Sokkal jobb itt, viszonylag egyedül, mint másik öt ember szövegét hallgatni. A csend jó.

Az égre pillantok. Már csak egy órám maradt hátra. Még bámészkodok egy kicsit, a csillagképeket keresgélem. Mikor már nem tudom, hogy melyik fénypötty valódi, és melyiket képzeli oda az agyam, a kastély irányába nézek.

Széles, tornyokkal tűzdelt, bástyákkal szabdalt szabálytalan alapú épület magasodik egy messzi domb tetején. Sok száz ablakának némelyikén fény szűrődik ki. Nem messze tőle – legalábbis ebből a távolságból közelinek tűnik – tömör, fekete árnyak takarják el az eget. Ez tehát a Tiltott Rengeteg. Alig várom, hogy bejárjam.

Lassan beérünk az iskola parkjába. Nem messze vagyunk az erdőtől, hallom, ahogy a szél egymáshoz ütögeti a kopaszodó ágakat. Lecsusszanok a thesztrál hátáról, megpaskolom a nyakát, és a kastély felé indulok. Ismét csak követem a többieket. Az épületben körbepillantok, megállapítom, hogy impozáns, de komolyabb érzelmeket nem vált ki belőlem. A diákok elhelyezkednek az asztaloknál, én a bejárat mellett állok, s arra várok, hogy bevonuljanak az elsősök. Beállok a sor végére, s együtt megyünk tovább. Tudom, hogy mindenki értetlenül néz rám, de hiába vagyok tizenhat éves, ha itt még jóformán elsősnek számítok. A beosztási ceremónián ugyanúgy részt kell vennem. Türelmesen várok a soromra, s közben a tanárokat pásztázom. A magas, szigorú tekintetű boszorkány, aki az elsősöket bekísérte, bizonyára McGalagony professzor. A tanári emelvény közepén maga Albus Dumbledore foglal helyet. Jobbra tőle üres a hely, azután egy alacsony, kissé elhasználódott, piszkos talárt viselő boszorkány ül. Ő lehet Bimba professzor. A gyógynövénytan tanára mellett egy igen vaskos lencséjű szemüveget, és számtalan lepellel borított ruházatot viselő nő ül. Fogalmam sincs, ki lehet, mit tanít. Az asztal végén pedig egy jól megtermett, szakállas, nagy hajú ember foglal helyet. Alighanem ő Hagrid, a félóriás.

Dumbledore bal kezénél ül Piton professzor, a bájitaltan tanára. Más nem nézhet ilyen undokul. Alaposan megnézem magamnak. Tőle balra egy viszonylag fiatal, húszas éveiben járó, szikár vonású férfi feszít. Az új SVK tanár, ha jól értettem a fiákerben ülők szavait. Kár érte, lehet, ő sem éri meg, hogy még egy évet itt taníthasson.

- Eera, Fitrah!

Ez volnék én. Most már mindenki tudja a nevemet. Szinte teljes a csönd, ahogy a kis székhez sétálok, és leülök. McGalagony a fejemre rakja a vén, koszhodt süveget, és… Nem történik semmi. Nem kiáltja ki hangosan egyik ház nevét sem. Érzem, hogy kutakodik az agyamban, de nem hagyom, így nem tudja eldönteni, hova soroljon be. Elszámolok magamban százig. A süveg még mindig nem határozta el magát. Leveszem a fejemről, felállok, s a meghökkent professzor kezébe nyomom.

- Ráférne egy bűbájfrissítés – közlöm vele. Akkora csönd támad erre, hogy szinte hallom, hogy a házimanók leejtenek egy villát, például.

Elindulok az asztalok között, cipőm sarka keményen koppan a kövön. Tekintetek százai követnek. Már majdnem kiérek, mikor felcsendül az igazgató hangja:

- Miss Eera!

Nem mondtam volna? Lány vagyok. Megállok, visszafordulok, és várom, hogy Dumbledore folytassa. Nyilván azért szólított meg, mert mondanivalója van a számomra. De egyelőre csak int, hogy menjek közelebb. A cipősarkak ismét kopognak. Egészen a tanárok asztaláig megyek. A hátamon érzem, hogy mindenki engem néz.

- Miss Eera, szeretném, ha a vacsora után felkísérne az irodámba – közli velem, s átható kék szemeivel az arcomat kutatja. Hiába, nem tud róla leolvasni semmit. – Addig foglaljon helyet valamelyik asztalnál, egyen-igyon, s majd azután megbeszéljük, hova kerüljön.

- Igen, igazgató úr – felelem, s már fordulok is el tőle. Hallom, hogy kettőt tapsol, mire az asztalok megtelnek étellel. Végignézek az asztalok feletti díszítésen, és a zöld-ezüst dekoráció nyeri el a tetszésemet. Kinézek magamnak egy sültes tálat, s hiába nincs hely, az ott ülő fiúk nem győznek félreugrálni, hogy leülhessek közéjük. A legtöbb lopva vigyorog, az egyik a padon „felejti” a kezét, hogy ráüljek. Nem tudnak zavarba hozni. Az ő bajuk, ha kilapítom az ujjaikat. Nem sikkantok fel, még csak el sem pirulok. Elrontom a mókájukat. Egy szívtelen dög vagyok. A lányok máris ellenséges pillantásokat vetnek rám, azt hiszik, el akarom happolni előlük a készséges fiúkat. Némelyiket meg is fogom szerezni, de nem most. Talán az a szőke, fürkész tekintetű lesz az első, akit kicsit megtapostam a fiákerben. Hirtelen átnyúlok az asztalon, s a láncánál fogva kirántom a mellzsebéből az óráját. Letelt az idő. El kell fogyasztanom. A fiú nem várja meg, míg visszateszem a vekkerét, kirántja a kezemből, s rám mereszti villámló szemeit.

A talárom zsebébe nyúlok, s előhúzom az ott lapuló fiolát. Fél percig gyönyörködöm a gyöngyházszínű, lustán örvénylő, sűrű folyadékban, azután megfogok egy kést. Látom, kíváncsian lesik minden mozdulatom. Egy apró mozdulattal felsebzem a számat, amitől többen felnyögnek. Kihúzom a dugót, s lecsorgatom a torkomon a fiola tartalmát. A seb azért kell, hogy hamarabb felszívódjon. Tizenegy éve fogyasztom, minden este, mégsem tudom legyőzni azt a kis öklendezést és remegést, ami ilyenkor jelentkezik. Most sem maradnak el. Amikor végre vége, felpillantok, s látom, mindenki elborzadva néz rám. Gondolatban vállat vonok, az üres fiolát visszadugaszolom, s elsüllyesztem a zsebemben. Azután a tányéromra szedek némi sültet – a közepe kicsit véres, ahogy szeretem. Felszúrom az első falatot a villára, mikor egy kéz tolakodik az orrom elé.

- Draco Malfoy – vigyorog a szőke fiú, innen szemből. Megáll a kezemben a villa. Ismerem ezt a nevet. Hosszú, vékony ujjai vannak, gondosan ápolt körmök fénylenek a végén. Végre bekapom a falatot, s úgy teszek, mintha az a kéz nem lenne előttem. Hamar rájön, hogy hiába dugja a képembe a kezét, a kézfogás elmarad.

Két falat után eltolom magam elől a tányért. Nem esik jól az étel, ilyenkor nem. Később szoktam vacsorázni, egy-két órával. Az asztalra könyökölök, a tenyerembe támasztom az arcomat, és várom, hogy az igazgató elfogyassza a vacsoráját. Addig, hogy ne unatkozzak, végignézek a társaimon. A szőke, aki Dracónak nevezte magát, lopva méreget. Talán most fordult elő vele először, hogy egy lány nem ájuldozott tőle. Meg kell hagyni, csinos darab. Ha olyan lesz, mint az apja… Tőle jobbra és balra is egy-egy nagyra nőtt, bamba képű fickó vigyorog. Azt gyanítom, ez az állandó arckifejezésük, mert túl sokat nem foghatnak fel a körülöttük zajló eseményekből. Tömik a fejüket, ujjaikon végigcsorog az étel nedve. Inkább másra nézek, mielőtt viszontlátnám a két falat sültet.

Áh, mind egyformák. A fiúk az asztal alá próbálnak látni, a lányok kritikusan méregetnek, hátha találnak rajtam valami hibát. Nincs szerencséjük, tökéletes vagyok. Étcsoki-barna hajam alig hosszabb egy centinél, kis tüsikbe rendezve meredezik. A szemem ugyanolyan színű, ajkaim csókolnivalóan dúsak, pirosak. A bőröm körülbelül ugyanolyan sápadt, mint Malfoyé, de ennek is meg van az oka. A testemen is hiába keresnének kivetnivalót. Nem vagyok sovány, de a molettől is messze állok. Izmos vagyok, bár nem feltűnően.

Ennyi épp elég ahhoz, hogy az a lány, nem messze Malfoytól, gyilkos tekintettel méregessen. Alighanem járnak, vagy csak néha összeborulnak, de a lány biztosan kisajátítaná magának a fiút. Rávillantom a fogaimat, amitől hátrahőköl, de hamar összekapja magát. Vegye hadüzenetnek. Meg is teszi.

- Draco, édes, ideadnád a sót? – nyafog.

- Hagyjál békén, Pansy, nem látod, hogy eszek? – mordul rá Malfoy. Lerí róla, hogy unja a lányt. – Különben is, ott van az orrod előtt!

Pansy, drágám, öngólt lőttél – kárörvendek.

Amikor végre eltűnik a teríték, felállok, és az igazgatói iroda felé indulok. Egyszer sem tévedek el, tökéletes a belső iránytűm. Épp az őrszobor rusnyaságára keresem a megfelelő szót, mikor Dumbledore mellém ér.

- Nagyon jó, látom, kiismeri magát a kastélyban! – mosolyog, s egy fáklya fénye megcsillantja a szemüvegét. Tenyerét a kőszörnyre helyezi, mire az félreugrik, feltárva ezzel egy nyílást, melyből egy csigalépcső vezet a magasba. Dumbledore-t követve én is a lépcsőre lépek, ami megmozdul, tesz egy teljes fordulatot, s máris az igazgatói iroda előterében vagyunk. Belépünk a tényleges irodába, helyet foglal az asztala mögött. Sok kis ezüst bigyó zizeg, kattog, csilingel a bútorokon, a falakat könyvespolcok sokasága borítja, csordultig pakolva valamennyi. Még egy merengőt is felfedezek.

Rendes az öreg, hagyja, hogy kibámészkodjam magam.

- Foglaljon helyet, Miss Eera – int egy másik székre. Leülök, s máris folytatja.

- Az iskola alapítása óta nem történ olyan, hogy a Süveg ne tudta volna beosztani az egyik diákot valamelyik házba.

Várom a folytatást. Aprót biccentek, hogy megértettem.

- Éppen ezért, nincs megfelelő protokoll az ilyen esetekre. Szeretném feltenni a kérdést: melyik házat óhajtja választani? A Griffendélbe, mely a bátrak háza, a…

- Köszönöm, hallottam a Süveg dalát – akasztom meg. Meghökkent arcán látom, hogy ez is példa nélküli eset, amit a falon lógó portrék hőbörgése is igazol. Dumbledore egy intéssel elhallgattatja őket, majd elmosolyodik.

- Bátor, és őszinte. Azt hiszem, a Griffendél az önnek való ház.

- Én azt hiszem, jobban érezném magam abban a házban, melynek az asztalánál ültem – jelentem ki.

- Ha így érzi, ám legyen. Még néhány apróság: mivel nem a süveg osztotta be, a pontlevonás és - juttatás nem érinti.

- Értem.

- A házvezető tanára Piton professzor. – Felcsillan a szemem. - A hálókörletét nem hagyhatja el takarodó után, és…

- Az nem fog menni – szakítom félbe ismét.

- Ha megkérdezhetném, miért nem?

- Mert a szabadban alszom. Mindig – nyomom meg az utolsó szót. Dumbledore felvonja a szemöldökét. Látom, bővebb magyarázatot vár. Majd később megkapja.

- Ez esetben csupán annyi a kérésem, hogy a Tiltott Rengeteget kerülje el.

Megcsóválom a fejem.

- Higgye el, igazgató úr, meg tudom védeni magam.

- Biztos ebben? – mered rám a szemüvege fölött.

- Igen.

- Ez esetben nincs más hátra, mint hogy jó éjszakát kívánjak. Frics urat, a gondnokot majd tájékoztatom, hogy ön szabadon távozhat a kastély épületéből éjszakánként. A csomagját a Mardekár klubhelyiségében találja, az órarendjével együtt.

- Köszönöm, igazgató úr! – Valóban hálás vagyok, hogy nem gördít elém akadályokat, mert kénytelen lennék azokat megszegni. Felállok, és az ajtóhoz lépek, amikor még utánam szól:

- Miss Eera! Még egy szóra, ha lehetne…

- Igen, professzor úr?

- Érdekelne, mi volt a fiolában, amit kiivott az étkezés elején. – Ismét vizslat.

- Akromantula-méreg – felelem. Sikerül vele meglepnem Albus Dumbledore-t, minden varázslók legbölcsebbikét. Látom a kérdést a szemében. Közelebb lépek, félrehúzom a talárom, és a blúzom nyakát. Feltárom előtte az égővörös sebhelyeket:
- Öt évesen megmart egy fiatal akromantula. Túléltem, sok hasznos képességet szereztem általa, de függővé váltam a mérgétől. Ez tart életben. És hogy az első kérdésére válaszoljak: pókhálóban szeretek aludni. Ezért kell a szabadban töltenem az éjszakákat.

- Értem – mondja Dumbledore. – Valóban, nem lenne túl örvendetes, ha a diákok reggel egy gigászi pókhálóval találnák szemben magukat… Van az ön számára egy remek hírem – mosolyodik el. – A Tiltott Rengetegben Hagrid barátunknak köszönhetően népes akromantula populáció él.

Nem ragozza tovább, tudja, hogy értem, mit akar ezzel mondani. Nem lesz gond az utánpótlással. Mintha nem tudnám.

- Van még valami, amiről tudnom kéne? – szegezi nekem a következő kérdést. Elmosolyodok. Néhány dolgot azért megtartok magamnak.

- Nem eszek gyerekeket.

Hangosan felnevet.

- Rendben, köszönöm! Jó éjszakát! – bocsát el.

- Jó éjszakát, igazgató úr!

Mint mondottam, sok hasznos képességet szereztem az óriáspóktól. Ezek közé tartozik az, hogy remekül tájékozódom, egy labirintusban is rögtön megtalálnám a helyes utat. A másik pedig, hogy nincs szükségem fényre. Ezek után nem meglepő, hogy a hetedik emeleti irodából tíz perc alatt teszem meg az utat a Mardekár klubhelyiségéig. Benyitok, és mit látok? A ládámban kotorásznak. A tanszereken és a ruháimon kívül nem sok érdekességet találhatnak benne. Malfoy egyik bambája épp az egyik melltartómmal illegeti magát. A falnak vetem a hátamat, és várom, hogy kiszórakozzák magukat, amikor Malfoy kiemel valamit. Ügyes fiú, megtalálta a fiolákat.

- Tedd vissza! – szólok rá. Ijedtében majdnem elejti az értékes üvegcsét. Már megint mindenki minket néz.

- Minek ez neked? – kérdezi, miután összeszedte magát. – Ez akromantula-méreg!

Néhányan felszisszennek, de várják a fejleményeket.

- Ezzel szoktam megmérgezni azokat, akik a cuccaim közt nyúlkálnak – felelem. A bamba fiú gyorsan elhajítja a melltartómat, és eliszkol a ládámtól, jó messzire. Malfoy előjön a nyerő lapjával:

- Prefektus vagyok, jelentenem kell, hogy tiltott szert tartasz magadnál!

- Jelentsd – hagyom rá, majd odasétálok, kiveszem a kezéből a mérget, és visszarakom a ládámba. Levetem a taláromat, csak egy vékony blúz, és a térdemig sem érő szoknya marad rajtam. A talárt belerakom a ládába, aminek lecsukom a fedelét, és egy néma varázslattal, ami mellesleg saját fejlesztésű, lezárom. Rajtam kívül senki nem tudja mostantól kinyitni. Megnézem a másnapi órarendemet. Bájitaltan, SVK, mugliismeret. Mindegyik dupla.

A szoknyám derekába tűzöm a pálcámat, és elhagyom a zöldes fényben derengő szobát, és a hüledező diákokat.

Csupán két perc, és máris a parkban vagyok. Még három, és már a Rengeteg szélén állok. Mélyen beszívom az erdő illatát, hallgatom a vadak neszezését. Azután belépek az erdőbe. Belső érzékeimre hagyatkozva megyek egyre beljebb a sűrűbe. A fák egyre vénebbek, a sötétség egyre mélyül. Huszonegy percembe kerül, mire megtalálom a tökéletes helyet. Felriasztok valamilyen lényt, de nem foglalkozom vele. Ez a hely mától az enyém. Egy kis tisztás, nem nagyobb, mint egy szoba, s erős, magas fák állják körül. Előhúzom a pálcámat, s az egyik fára rámutatva elkiáltom magam:

- Exorior textus!

Fényes, ragacsos anyag lövell ki a pálcám hegyéből, mely felcsavarodik a fa törzsére. Onnan a következő fára irányítom a pálcámat, s ezt egészen addig folytatom, míg egy tökéletes pókháló nem feszül a kis tisztás felett. S bár a szálak nem vastagabbak egy cérnaszálnál, még a félóriást is elbírná a háló.

Elégedetten lerúgom a cipőmet, és immár mezítláb felkapaszkodom a hálóra. Elég ingatag, mégsem tartok attól, hogy leesek. A pókok sem botladoznak a hálójukon, nemde? S nem csak azért, mert nyolc lábuk van… Elhelyezkedek középen, s elfekszem. Élvezem, ahogy ring velem a háló. A levelek között átszűrődő holdfényt bámulva alszom el.

Írok kritikát!