Még pirkadat előtt arra ébredek, hogy valami nagyon rázza a hálót. Gyorsan körülnézek, s meglátom a varjú méretű, sárga tollazatú madarat. Kétségbeesetten rikácsol, s minél jobban vergődik, annál jobban belegabalyodik a hálóba. És ettől még hangosabb. Óvatosan megközelítem, és nagy vesződségek árán kiszabadítom. Hálából belemar a karomba, jókora sebet ejtve rajta. Még egyszer felém kap a csőrével, de elhessentem, mire eltűnik végre.

A blúzomat és a hálót vörösre festi a vérem. Nagy hiba, hogy egyetlen gyógyító varázst sem ismerek. Ellenben a ládámban van egy zacskó fekete por, amit ha a sebbe szórok, begyógyítja azt. Így hát lekecmergek az „ágyamról”, belebújok a cipőmbe, és a kastély felé veszem az irányt. Sajgó karomat magamhoz szorítva lépdelek át a parkon. A folyosókon sem találkozom senkivel. Viszont a klubhelyiségben ott ül Malfoy.

- Hol voltál az éjjel? – kérdezi fel sem pillantva. Szinte meg sem hallom, zúg a fejem a vérveszteségtől. Csak akkor néz fel, mikor a ládámat nyitom fel. Ha lehet ülve megtántorodni, ő megteszi. Alighanem az riasztja meg, hogy most már az egész blúzom – ami mellesleg ma reggelig hófehér volt -, csurom vér. Hamar összekapja magát, és nekem szegezi a következő kérdést.

- Láttam, hogy a Rengetegbe mentél. Tudod, hogy ezzel hány pontját sértetted meg a házirendnek?

Nagyon bosszant az okoskodása, de most nem érek rá vele foglalkozni. Beletúrok a ládába, és kitapogatom a kis bőrzacskót. Szétnyitom, kiveszek belőle egy csipet port, és a sebbe szórom. Összeszorítom a fogaimat, hogy ne szisszenjek fel. A por ugyanis rettentően éget. Hanyatt fekszem a padlón, és várom, hogy kifejtse a hatását. Ez sajnos hosszú folyamat. A seb nagyságától és mélységétől függően változik, de a legkevesebb idő, ami alatt végez, húsz perc. Most azonban tovább fog tartani.

Ilyenkor halottnak tűnök. Jó néhány emberre ráhoztam már így a frászt. Most is ez történik. A légzésem lelassul, a szokásos tizenhat-húsz helyett csupán hétszer veszek levegőt percenként. A pulzusom kitapinthatatlan. Az érzékeim azonban ugyanolyan élesek. Tudok mozogni is, ha akarok, de így kényelmesebb. És gyorsabb.

- Hé, mi van veled? – kérdezi Malfoy. Tisztán hallom a hangjában a pánikot. Mellém térdel, és a csuklómat meg a nyakamat taperolja. - Szent Szalamandra, szólok Pitonnak!

Felpattan, s már indulna kifelé, amikor utánanyúlok, és megfogom a bokáját. Hatalmasat borul.

- Felesleges bárkit hívnod – közlöm vele. Ez plusz öt percembe fog kerülni. Inkább, mint a felhajtás, ami ilyenkor szokott körülvenni…

Malfoy nem szól többet, nem is mozdul. Tán még pislogni is elfelejt. Szerencsére még korán van, senki nem ténfereg a klubhelyiségben. Háromnegyed órával később az égető érzés megszűnik. Felsóhajtok, légzésem, pulzusom rendeződik, bőröm visszanyeri eredeti színét. Felülök, végignézek magamon. Blúzom, szoknyám recseg a rákérgesedett vértől. Egy pálcaintés, és a kezemről eltűnik a vér. Sebnek, hegnek nyoma sincs. Első dolgom elcsomagolni az értékes port. Azután kiveszek egy garnitúra öltözetet és egy törölközőt a ládából. Ledobom magamról a véres göncöket, nem foglalkozom azzal, hogy Malfoy kigúvadt szemekkel bámul. Lerúgom a cipőmet is. A ruhákat behajítom a kandalló tüzébe. Megvárom, míg a lángok belekapnak, csak azután indulok a fürdő felé.

Alig állok a vízpermet alá, amikor nyílik az ajtó, és belép rajta Malfoy. Vigyorogva nézi, ahogy lemosom magamról a vért, Tíz perc után már erősen feszül a nadrágja. Közönyösen nézek rá, mégis elindul felém. Az sem zavarja, hogy esetlen bőrig ázik. Amikor megpróbál tapizni, gyomron rúgom. Most nincs kedvem hozzá. Ha van egy csöpp kis esze, érti a célzást.

Pihegve görnyed a csempén, szép vonású arcát eltorzítja a düh és a fájdalom. Én közben elzárom a csapot, hisz már tiszta vagyok, lemostam magamról minden mocskot.

- Ezt még meg fogod bánni! – sziszegi, mikor végre összeszedi magát annyira, hogy beszélni is tudjon. Bla-bla-bla… Mindig ezt mondják…

Végzek a törölközéssel, felöltözök, és magára hagyom a még mindig fújtató Malfoyt. Előszedem a ládámból a táskámat, belepakolom a tankönyveket, pergameneket, néhány tollat. Nadrágom korcába dugom a pálcámat, belebújok az egyentalárba, és lesétálok a nagyterembe. Még sehol senki, a teríték és a reggeli sincs még az asztalokon. Felpillantok a hatalmas ingaórára, és megállapítom, hogy még van fél órám a reggeliig. Leülök a tegnapi helyemre, és jobb híján előveszem a bájitalkönyvemet. Lapozgatom, bár valójában nem ragadja meg a figyelmemet semmi. Félredobom. Majd az órán foglalkozom vele. Arról ábrándozok inkább, hogy ha az az ostoba madár nem röppen bele a hálómba, talán most kelnék fel. Annyira beleélem magam, hogy arra rezzenek, hogy szállingóznak a többiek. Alighogy elveszem a könyökömet az asztalról, az megtelik étellel. Nem várok, teletöltöm a csészémet gőzölgő, illatos teával, lenyakazok egy lágy tojást, és falatozni kezdek. Az utolsó korty teámat hörpintem fel, mikor megérkezik Malfoy és Pansy, kéz a kézben. A lány ragyog, Malfoy pedig a leggőgösebb arccal, amit valaha láttam, lépked mellette. Ejnye, Malfoy, nem sikerült legyűrni a gerjedelmedet?

Felállok a padról, vállamra hajítom a táskámat, és elhagyom a nagytermet. Kicsit bóklászom a folyosókon, szemügyre veszem a páncélokat, a festményeket. Még egy szellemmel is összefutok. Így is korán érek a bájitalterem elé. Az ajtót zárva találom. Sebaj, felülök egy ablakpárkányra. Ez roppant nehézkes lenne egy átlagos embernek, mert a föld szintje alatt van a folyosó, az ablak pedig két méter magasan a padló felett. No de nekem? Hiszen szinte félig pók lettem! Nem okoz gondot felkapaszkodni a sima falon a párkányra. Elfészkelem magam, s a lábamat lóbálva várom, hogy elkezdődjön az óra. Lassan mindenki megérkezik. Malfoy szőke feje is megjelenik a kanyarban, a két bamba pedig szorosan a nyomában lépked. A Pansy névre hallgató leányzó mögöttük sutyorog egy másik lánnyal.

Csak akkor ugrok le nesztelenül a párkányról, mikor már csak a két bamba vitatkozik azon, ki menjen be előbb a terembe. Segítek nekik eldönteni a vitát.

- Hu! – kiáltok rájuk, mire ijedten szétugranak. A kettejük közt támadt rés épp elég arra, hogy besétáljak a laborba. Megkeresem az üstömet, lehajítom mellé a táskámat. Hurrá. Már megint Malfoy közelébe kerültem. A másik oldalamon egy fekete hajú, szemüveges legény áll, és egy vörössel sugdolózik.

- Mr Potter! – reccsen Piton hangja. Rögtön elhallgat mindenki. – Weasley úrral bizonyára az altató főzet összetevőit vitatják meg – mondja jó hangosa, tele gúnnyal.

- Nem, professzor úr – vágja rá Potter. Érzem a tanár és diákja közt vibráló feszültséget. Egyre szórakoztatóbb ez a hely!

- Minden bizonnyal fel tudja nekem sorolni ezeket az összetevőket, ugye, Potter?

- Nem, tanár úr – feleli engedelmesen, de dühtől reszkető hangon Potter.

- Tíz pont a Griffendéltől, amiért nem készült az órámra, Potter! – fordul el tőle Piton, s most engem néz ki magának.

- Miss Eera bizonyára fel tudja, mi kell a főzetbe, ugye? – kérdezi. Állom a tekintetét.

- Igen.

- Megosztaná velünk a tudását? – Még mindig ugyanolyan gunyoros, de a szeme érdeklődve csillan fel.

- Nem.

Úgy látom, ehhez nincs hozzászokva. Fogytán a türelme. Potter, Weasley, meg még egy páran hüledezve néznek rám. Malfoy gonoszul vigyorog, azt hiszi, most a földig fog alázni Piton.

- Miért nem? – vonja össze a szemöldökét a professzor.

- Nem az én dolgom a tanítás! – közlöm vele. Erre már Malfoy is felszisszen. Piton ajkai elkeskenyednek, igyekszik megőrizni a hidegvérét.

- Úgy! – mondja végül. – Húsz pont a…

Gúnyos mosolyra húzom a számat. Piton nem vonhat le tőlem pontokat. Valószínűleg tisztában van vele. Hát kitalál valami mást.

- Jöjjön ide! – int. Lesétálok mellé, a pálcájával odalebegteti az üstömet. – Itt fogja elkészíteni az altató főzetet. Ha nem lesz tökéletes, mindkét háztól levonok tíz-tíz pontot.

Bólintok. Nem lesz gond.

- Fejenként! – teszi hozzá egy gonosz mosoly kíséretében. A többiekre néz.

- Maguk pedig pontosan azt fogják csinálni, amit Eera. Granger, maga fogja megnevezni a hozzávalókat, amit ifjú tanársegédünk a főzethez használ! Gyerünk!

Egy bozontos, barna hajzuhatagot viselő lány áll mellém, aki nemrég még majdnem beleesett az üstjébe, úgy nyújtózkodott. Bizonyára eminens.

- Szia, Hermione vagyok! – nyújtja a kezét, de vele sem foglalkozok jobban, mint Malfoyjal a vacsorán. Figyelmen kívül hagyom, és a tárolókhoz megyek. Előszedem a szükséges dolgokat, és nekilátok a bájital-főzésnek. Első dolgom az, hogy vizet merjek az üstbe. Pontosan egy liternyit. Azután tüzet gyújtok alá, s amíg a víz felforr, előkészítem a hozzávalókat. Felaprítok néhány levelet, gyökeret. Kimérek pontosan egy tized grammot a szappanbogár kitinpáncéljából, és egy mozsárban összezúzom.

Granger közben szorgalmasan kommentálja az eseményeket. Ismét igazam volt, valóban eminens. Másfél órán át molyolok a főzettel, Piton közben le nem venné a szemét rólam. Nagyon helyes. Segít elvégezni a feladatomat, ha érdeklődik. Összeérnek az összetevők, kis buborékok szállnak fel a főzetből, amik kipukkadva elálmosítanak mindenkit. Engem is, de oda kell figyelnem, hogy tökéletes legyen a bájital. Az utolsó fioláért nyúlok, ami akromantula-mérget tartalmaz. Egy pillanatig nézem az örvénylő nedvet, majd kinyitom, és egy egész cseppet beleejtek a főzetbe. Kis híján elrontom, mert egy második is kiszalad a fiola nyakán, de szerencsére csak a kezemre csordul. Gyorsan bezárom az üvegcsét, az előírás szerint megkeverem a főzetet, egyszer a felszínét, és kétszer az alját, közben oda sem figyelve lenyalom az ujjamról a pókmérget. Piton abban a szent pillanatban megmarkolja a karomat, de már késő.

- Mit művel, maga idióta?! – üvölti a képembe. Csodálkozva nézek rá, de aztán rájövök: ő valószínűleg nem tud a méregfüggőségemről. Azután elenged, és kotorászni kezd a szekrényében. Hamarosan felegyenesedik egy kis pipettával a kezében. Most az ő szeme kerekedik el, hogy még a saját lábamon állok. Mit ne mondjak, igen komikus látványt nyújt. Felém nyújtja az ellenmérget

- Igya meg! – követeli. Megrázom a fejemet.

- Ne legyen ostoba! – kiált rám, és közelebb lép.

- Nem! – felelem, és közben észre sem veszem, hogy én is megemelem a hangomat. Pitonnak alighanem most fogyott el a türelme, mert az állam alá nyúl, hogy belém diktálja a szert. Az egyáltalán nem zavarja, hogy semmi bajom sincs a méregtől. Keményen markolja az állkapcsom, de lerázom, s a mozdulattól a földre kényszerül. Senki nem érhet hozzám büntetlenül. Abban a pillanatban, ahogy a térde koppan a kövön, előkapja a pálcáját:

- Imperio!

Furcsa kábulat száll rám. Agyam egy eldugott zugában valódi énem hangosan toporzékol, hogy küzdjem le az átkot, de most, sajnos, nem ő irányít. Olyan ez, mintha két vékony fotót egymásra fektetnék, és a fény felé tartanám. Látom mindkettőt, de nem tudom élesen különválasztani őket. Nézem, ahogy átveszem az ellenmérget a pálcáját rám irányító Pitontól, miközben a másik énem folyamatosan üvölt, hogy ne tegyem. Mégis lehajtom a szert, mire megszűnik az átok. Haragosan nézek Piton elégedett arcára, amikor az egész testemet átjárja a fájdalom.

Nem tudok uralkodni magamon, felüvöltök. Sosem éreztem még ilyet. A reggeli sérülés, és a por hatása sehol sincs ehhez képest. Talán akkor járt át ehhez fogható fájdalom, mikor megmart a pók. Úgy érzem, széthasad a fejem, s a vérem szétfeszíti az ereket. Levegő után kapok, de az nem érkezik. Pánikba esem, ismét megpróbálok levegőt venni, de a mellkasom olyan, mint préselt levél egy vaskos könyvben. A földre rogyok, s kínjaimat tetézi, hogy ujjaim az üst alatti lángokban kötnek ki. Összeránt egy görcs, majd elernyedek. Enyhül a fájdalom, lassan feltérdelek. Keservesen állok talpra, de sikerül. Vádlón nézek Pitonra, aki rémülten tekint vissza rám. Talán rájött, hogy hibázott.

Ekkor jön a következő fájdalomhullám, de ezúttal olyan erős, hogy a bájitalprofesszor karjaiba zuhanok. Még hallom Granger sikkantását, azután minden elcsitul.

Iszonyúan fáj a fejem. Kinyitom a szemem, de nem látok mást, csak egy fáklya fényének a táncát a plafonon. Ezek szerint túléltem Piton „támadását”. Lassan érkeznek el hozzám a hangok is, és minden egyes szó újabb fájdalmat okoz. A végtagjaim is fájnak, mintha egy hete csak követ törnék.

- Csendet!

Szándékaim szerint üvöltök, valójában csak egy gyönge kis nyöszörgésre telik. Nem hallanak, tovább vitáznak.

- De igazgató úr, honnan tudhattam volna? – Piton hangja. Most valahogy nem olyan határozott, nem olyan gúnyos, mint az óra elején volt.

- Sajnálom, Perselus, ez valójában az én hibám. Idejében szólnom kellett volna, hogy Miss Eera milyen különleges viszonyban van az akromantulákkal!

Nahát! A bölcs Dumbledore kezd feledékeny lenni? Óvatosan, centiről centire felülök. Egy kis szobában vagyok, egy ágyon fekszem. A talárom félrehúzva, és a blúzomat is kigombolta valaki. Talán Dumbledore mutatta meg a pókmarta sebet Pitonnak. Ők maguk egy másik helyiségben mondják a magukét. Apránként mozgósítom minden energiámat, és kimászok az ágyból. Eltámolygok az ajtóig, és ott az ajtófélfának dőlve lecsúszom a küszöbre.

- Kell…! – Ennyire futja. De legalább felfigyelnek rám végre. Dumbledore segít felállni, míg Piton a szekrényében kotorászik, s a végén egy ismerős folyadékkal tér vissza.

- A tőrt! – mutatok az asztalkáján heverő késre. Értetlenül, összehúzott szemmel néz rám, de sürgető tekintetem láttán felveszi, és átnyújtja. Mohón nyúlok érte, ahogy a méregért is. Bár, az én esetemben, azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük gyógyszernek…

Most nem érek rá megvárni, míg felszívódik a gyomromból. Megmarkolom a tőr lapját, s felszisszenek, amikor az éle mély sebet ejt a tenyeremen. A fogammal nyitom ki a fiolát, és cseppenként a bőségesen vérző vágásba juttatom.

A hatás azonnali. Az üres üvegcse kiesik a kezemből, s megtántorodom. Visszafektetnek az ágyra, s erővel kell ott tartaniuk, mert az öklendezéstől majdnem legurulok róla. A jól ismert remegés helyett irányíthatatlanul rángatóznak a végtagjaim.

Sosem juttattam még a szervezetembe ilyen drasztikusan a mérget. Amikor végre alábbhagy a roham, kapkodva veszem a levegőt, kis fekete, és ragyogó fehér foltokat látok csak. És ismét támad az elviselhetetlen, tűrhetetlen kín. A tenyeremen lévő seb okozta fájdalom gyengéd cirógatás ahhoz képest, ami a testemben tombol. Megmarkolom az ágyneműt. Testem még utoljára megfeszül, s ezzel szerencsére vége az agóniának.

Ernyedten fekszem az ágyon, s a tűztáncot figyelem a plafonon. Oldalra fordulok.

- Most már rendben leszek, igazgató úr – mondom halkan. Az öreg bólint, de mosolyt nem látok az arcán.

- Alaposan ránk ijesztett, Miss Eera!

- Sajnálom, igazgató úr – sóhajtom. – De Piton olyan szépen kérte, hogy vegyem be az ellenmérget…

- Piton professzor, Miss Eera! – javít ki, és végre elmosolyodik. – Ma már nem kell órára mennie. Pihenjen.

Dumbledore magunkra hagy. Piton (professzor!) átjön a helyére, és leül. Belenézek a fekete szemeibe. Magány, keserűség, és egy kis sajnálat, a jobbik fajtából. Ezt látom bennük.

- Ez a maga szobája, ugye?

Bólint. Ő sem szószátyár típus.

- Nem volt idő a gyengélkedőre vinni. Kis híján a karomban halt meg!

Ha nem a szemét nézném, azt hinném, attól iszonyodik, hogy egy nőt tartott a kezeiben, nem pedig attól, hogy majdnem a halálomat okozta, ráadásul úgy, hogy főben járó átokkal kényszerített. Megsajnálom. Ritkán környékeznek meg efféle, gyarló emberi érzések, de most több is kerülget. Kinyújtom a karomat, és az ujjaim hegyével végigsimítom az arcát. A bőre forró és száraz, apró borosták karistolják az ujjaimat.

Lefogja a kezem, majd felugrik a székről. Elmosolyodok.

- Főzök egy teát! – mondja rekedten, majd sarkon fordul, és már csak a lebbenő talárját látom.

Én a magam részéről inkább felkelek. Most már nem okoz gondot. Egy éjjeliszekrényen találok egy órát. Délután három óra van. Ezek szerint jobban kiütött az óriáspók mérgének ellenszere, mint gondoltam. Menet közben felkapom a táskámat, ami a bejárat mellett hever. Halkan csukom be a lakosztályának ajtaját. Már a folyosón vagyok, mikor meghallom sietős lépteit. Megelőz, szembe fordul velem. A tekintete villámlik a dühtől.

- Miből gondolja, Miss Eera, hogy elmehet?! – sistergi. – Magának még pihennie kéne!

- Nevezzük inkább lábadozásnak, és ahhoz nem kell a maga védőőrizete! – vágok vissza.

- Az igazgató úr kért meg rá, hogy…

- Talán az ő kérésére akart megölni is?!

Olyan közel hajol az arcomhoz, hogy szinte már összeér az ajkunk, így mered a szemembe.

- Ha ő ezt kérné tőlem, habozás nélkül megtenném! – sziszegi. – De ha nem fogja vissza magát, puszta élvezetből fogom megölni!

- Mi tartja vissza, Piton? – kérdezem felszegett fejjel. Az ajkaink egymáshoz súrlódnak. – Egyszer már majdnem sikerült!

- Lassan túl messzire megy, Eera! – válaszol, de egy centit sem mozdul.

Én sem tágítok. A következmény váratlan, és heves. A fogaink összekoccannak, ahogy magához ránt, és megcsókol. Néhány másodpercig meglepetten állok, majd gondolkodás nélkül viszonzom. Ölelése szorosabbá válik, s rajtam végigcikázik valami fura érzés. Belehevülünk a csókba, majd éppoly hirtelen tol el magától, amilyen váratlanul megcsókolt. Szó nélkül hátat fordítok neki, és magára hagyom a folyosón. Éppen időben, mert hamarosan ellibeg mellettem a Roxfort egyik szelleme. Elégedetten sétálok a klubhelyiség felé. Szépen haladok. Büszke lesz rám.

- Viperaepe! – mondom ki a jelszót, hogy beléphessek a klubhelyiségbe. Rögtön mindenki rám néz. Mikor fognak erről leszokni?!

- Hogy vagy? – kérdezi Malfoy.

- Ugyan, ne tégy úgy, mintha érdekelne! – rivallok rá. A ládámhoz megyek, belehajítom a holmimat. Úgy döntök, lezuhanyozok, hogy lehűtsem magam, mert mi tagadás, nagyon élveztem a történteket.

- Mi történt veled? Úgy üvöltöttél az órán, mintha nyúznának! És hol voltál eddig?

Csak nem hagyják abba a kérdezősködést. Újabb nagy levegő, majd lassan szembe fordulok a társasággal. Kérdő tekintetek sokasága.

- Piton ágyában voltam!

Döbbent csend. Mindenre számítottak, de erre nem. Pedig ez az igazság! Ott voltam, amíg magamhoz nem tértem, ott agonizáltam, míg fel nem szívódott a méreg, és ott is kötöttünk volna ki, ha Piton nem tért volna észhez.

Elég volt a mai napból. Meggondolom magam. Inkább kimegyek a tóhoz. Ma már látni sem akarom ezt a helyet.

Mintha nem történt volna még velem elég rossz, a nap is hétágra süt. Gyűlölöm a napfényt, tizenhatod részbeni vámpírságomnak köszönhetően. Szerencsére csak ennyi az ükapai örökségem. Nem kell éjszakai életet élnem, nem kell vért innom, hogy életben maradjak. Éppen elég az akromantula mérgétől függnöm. Csak a napfénytől való félelmet örököltem, noha semmi bajom sincs tőle. Csupán kényelmetlenül érzem magam a napon. No meg szépapai ajándék az átlagosnál kissé hosszabb szemfogak.

Ezért aztán, ha tehetem, inkább az árnyékban maradok.

Már a tóparton ülök, egy fűzfa árnyékában, és egy fekete farkaspókot tanulmányozok. Zsákmányát vonszolja az odúja felé, s gyorsan halad, noha a préda majdnem ugyanakkora, mint ő maga. Az aprócska, fekete szőrök között víz csillan. Egy perc, és eltűnik előlem. Kezdek lehiggadni, de ekkor meghallom a csörtetést. Valaki félrehúzza az ágakat, és közelebb jön. Hát már itt sem lehet nyugtom?

- Hagyj békén! – szólok barátságtalanul. Az sem érdekel, ha az igazgató jött.

- Nem hagylak! - hallom a választ Granger hangján. – Mi volt ez az egész Pitonnal? – faggatózik tovább.

- Jól beszóltál neki! – szólal meg egy másik hang. Felnézek, és Weasley vigyorog rám, mellette pedig Potter áll, és néznek.

- Ja! – vigyorodik el Potter. – Végre nem csak engem szekál…

- Hogy lehettek ilyen tuskók? – ripakodik rájuk Granger. – Nem láttátok, hogy mi történt? Az a beszólás kis híján az életébe került! Piton főben járó átkot használt egy diák ellen! Ezért ki kéne rúgni! – heveskedik.

- Na, ebben egyetértünk – sóhajtja Potter, és leül. Pont a farkaspók odújának nyílására. Remélem, megmarja… Felállok. Ahhoz, hogy kitárgyaljanak, elegen vannak így is. Két lépés után megállít Granger kérdése:

- Miért nem ártott neked az akromantula mérge?

- Ide figyelj, Granger! – fordulok meg, pálcával a kezemben. – Ne üsd az orrodat a dolgaimba!

Potter és Weasley egyszerre rántanak pálcát, hogy megvédjék a barátnőjüket.

- Láttam, hogy lenyaltad az ujjadról! – erősködik tovább a lány. Fogytán a türelmem, ez a nap rengeteget kivett belőlem.

- Nem értesz a szép szóból? – Hangom halk, és fenyegető. Weasley és Potter a lány elé áll, de ő félretolja őket.

- Azt is tudom, hogy az ellenszertől lettél rosszul! – folytatja. Kis híján felnevetek. Rosszul?! Egy Crucio sehol sincs ehhez képest! Közelebb lépek, és az álla alá nyomom a pálcámat. A Weasley fiú rögtön ugrik, de félrelököm. Granger képébe sziszegem:

- Megmondtam, Granger, hagyj békén! Legközelebb nem fogom ilyen szépen kérni!

Rávicsorítok. Tudom, hogy ettől mindenki megijed. Granger sem kivétel. Magukra hagyom őket, a víz széléhez lépek, ledobom a pálcámat, és fejest ugrom a tóba.

A nap hátralevő részében ringok a vízen, és próbálok rendet rakni magamban. Végiggondolom, mi minden történt velem. Hajnalban az idióta madár mart meg, azután Malfoy próbált rám mászni. Vérig sértettem a bájitaltan-tanárt, s egy ártatlan, beidegződött mozdulat miatt Imperius-átkot szórt rám, hogy bevegyek valami ellenszert. Ettől kis híján kinyúvadtam, és az, ahogy helyreállt a bioritmusom, szintén nem volt kellemes. Azután ismét összevesztünk Pitonnal, mire az lesmárolt. Na jó, nem volt az olyan rettenetes, de engem csak az csókolhat meg, akinek megengedem! Piton ugyan a terveim között szerepel, de nem így képzeltem. Ettől függetlenül persze remekül alakulnak a dolgok.

Alkonyatkor kimászok a partra, és a Tiltott Rengetegbe sétálok. Mire a hálóhoz érek, nagyjából megszárad a ruhám. Átnézem, kell-e valahol javítani rajta, de szerencsére más állat nem akadt bele, így még nyugodtan használhatom. Elhelyezkedem, s már majdnem elalszom, amikor azon kezdek el gondolkodni, bevegyem-e a mai adag mérget. Végül úgy döntök, elfogyasztom. Amit Pitontól kaptam, az csak gyorssegély volt. Sóhajtva lemászok a hálóról, és visszaballagok a kastélyba.

Írok kritikát!