Néhány hét nyugalomban telt. Mindenkinek sikerült felfognia, hogy jobb, ha nem szólnak hozzám. Csak Malfoy nem bírja megérteni. Sokáig sutyorogtak még arról, mi történhetett Piton és köztem. A legvadabb verzió az volt, hogy már az esküvőnket tervezzük. De az órai munkánk mindent cáfolt. Nem foglalkoztunk egymással, mindenki tette a dolgát, Piton csak néha kérdezett valamit, s én válaszoltam. Ha akartam.

Most azonban SVK-ra sietek. Kicsit cserbenhagyott az órám, már tíz perce ott kéne lennem. Kopogás nélkül nyitok be az ajtón. A tanár elcsendesedik, és már megint mindenki engem néz. Ezt az órát kivételesen a hollóhátasokkal együtt látogatjuk.

- Elnézést, professzor – mondom, és a helyemre megyek.

- Örülök, hogy megtisztel a jelenlétével, Miss Eera! – válaszol Tancred Coolmann, a tanár. Fogalmam sincs, hogyan tud ilyen idióta névvel élni. El is neveztem magamban Hűvöshapsinak. Illik is rá. Olyan hihetetlenül világos szeme van, hogy kirázza az embert a hideg, ha csak ránéz. Nem tudom, hogy kék vagy szürke-e, de valójában mindegy. Haja csak a fejtetőn van, a többit talán borotválja. Ami van, az halványkék, és a copf a háta közepéig ér. Arca beesett, fiatal kora ellenére mély ráncok szelik át.

- Ismétlem: a mai óra témája a Patrónus-bűbáj. Tudja valaki, mire való a patrónus?

Hogyne tudnám – gondolom. Hagyom, hogy egy hollóhátas lány arassa le a babérokat.

- A válasz tökéletes, tíz pont a Hollóhátnak – jutalmazza a választ Hűvöshapsi. – Van valaki, aki tud patrónust idézni?

Csak az én kezem lendül a magasba, néhányan pedig tétováznak. Coolmann végignéz az osztályon, majd int, hogy menjek előre.

- Miss Eera, mi a szükséges varázsige? – kérdezi, mikor már ott állok mellette.

- Expecto patronum.

- Helyes. Mi kell még a sikeres patrónus-bűbájhoz?

- Egy boldog emlék.

- Tökéletes. Nos, akkor bemutatná a patrónusát?

Bólintok, előreszegezem a pálcámat, és keresgélnem sem kell, előjön az egyetlen boldog emlék, amire emlékszem. Egy kellemesen eltöltött délután a szüleimmel. Az utolsó, mert nem sokkal utána megmart az óriáspók, és utána a szüleim valahogy megváltoztak. Először csak az életemet féltették, később már ők féltek tőlem. Pedig még csak öt éves voltam… Arra koncentrálok, hogy két oldalról közrefogtak, lóbálva cipeltek a réten, és én a fejemet hátravetve kacagtam.

- Expecto Patronum! – kiáltom hangosan, mire a pálcámból előtör az ezüstös ragyogás, egy kicsit gomolyog, majd egy denevér alakját veszi fel. Hogy miért éppen denevér? Szerintem egyértelmű. Körbereptetem a termen, hogy mindenki megcsodálhassa, majd leeresztem a pálcámat.

- Köszönöm, Miss Eera, kiváló! – dicsér meg Hűvöshapsi. A helyemre megyek, s mivel nekem ezen az órán nincs semmi dolgom, nézem, ahogy a többiek bénáznak. Különösen Malfoy szerencsétlenkedését figyelem élvezettel. Hiába próbálkozik, csak cigarettafüstnyi ezüstös párát sikerül előcsalnia a pálcájából. Felnevetek. Dühösen mered rám, de gyanítom, nem úszom meg ennyivel.

Óra után az ebédlőbe indulok, de alig fordulok be az első kanyarban, valami a lábamra tekeredik, és én elvágódok. Hamar megszüntetem a rontást, és pókfonalba csomagolom a vigyorgó Malfoyt. Sajnálatos módon épp ekkor bukkan fel Coolmann és Piton.

- Vegye le Malfoyról az átkot! – utasít Piton.

- Mert ha nem? – kérdezem hetykén, és megnyalom a számat. – Kényszeríteni fog?

Elsápad. Szája elkeskenyedik, szeme összeszűkül.

- Egy hét büntetőmunka! – köpi. – És minél tovább várat, minden egyes perc plusz napot jelent!

- Perselus, felesleges fenyegetőznie, Miss Eera magától… - szól közbe Hűvöshapsi, hogy enyhítse a feszültséget.

- Ne szóljon bele! – sziszegek rá. Ha dühös vagyok, nem nagyon fontolom meg, kinek mit mondok.

- Két hét büntetőmunka! – feleli nevéhez hűen Coolmann. Vajon mennyit gyűjthetnék így össze? Nem feszítem tovább a húrt. Legyintek, és a pókfonal lehullik Malfoyról.

- A büntetőmunkát ma este kezdi! Nyolcra jöjjön a bájitaltan-teremhez! – mondja Piton, és elviharzik. Pöpec. Hét, egymás utáni este Perselus Pitonnal. Kettesben. Várakozva nézek Coolmannre, akinek megfejthetetlen a tekintete.

- Mivel Piton professzor a házvezető tanára, a másik két hét büntetőmunkát is ő szabja meg magának! – közli, és ő is elmegy mellettem. A karja a vállamhoz súrlódik.

Három teljes hét Pitonnal? Tökéletes! Elégedetten vonulok a nagyterembe. Leülök az asztalhoz, magam elé húzok egy csésze levest, és lassan bekanalazom. Malfoy kárörvendve vigyorog, de nem foglalkozom vele.

A nap további része eseménytelenül telik. A klubhelyiségben lehajítom a cuccomat, összecsapom a leckéket, s mire végzek, már majdnem nyolc óra. Átsétálok a labor mellé, és felülök az ablakba. Pontban nyolc órakor nyílik az ajtó, és megjelenik Piton. Leugrok a földre, és besétálok a laborba. Nekitámaszkodok a tanári asztalnak, és várom a feladatot.

- Össze kell írnia, miből mennyi van! Az itteni szekrénnyel kezdi!

Bólintok. Rábök egy tekercs pergamenre, a mellette lévő tintára és néhány pennára. Azután visszavonul a lakosztályába. Csak azt felejtette el megmondani, meddig kell itt robotolnom. Még szerencse, hogy elhoztam magammal a mai adagomat…

Piton nem mondta, hogy nem használhatok mágiát. Ezért hát megbűvölöm a pennát, hogy legalább körmölnöm ne kelljen. Letérdelek a szekrény elé, és a legalsó polccal kezdem a munkát. Kiveszem a dobozokat, üvegeket, és hangosan diktálom a pennának a nevüket, és a mennyiséget. Egy rézmérleg segítségével méricskélem őket, ezzel rengeteg idő elmegy. Másfél óra telik el így, akkor tartok egy kis pihenőt. Lenyelem a mérget, várom, hogy kiborzongjam magam, azután folytatom a munkát. Az idő múlását csak az egyre nehezedő szemhéjamon érzékelem.

- Miss Eera! Keljen fel! Már majdnem éjfél van! – rázogatja Piton a vállamat.

- He? – pislogok. Nagyon értelmes vagyok félálomban.

- Mára végzett! Menjen aludni! – mondja halkan.

- Azért ébresztett fel, hogy menjek aludni? – kérdezem némi éllel.

- Talán szívesebben töltené itt az éjszakát? – Ismét a gunyoros Piton.

Úgy nézek rá, mintha komolyan fontolóra venném a lehetőséget. Feltápászkodom, megmozgatom elzsibbadt karomat. Lehajolok a mérlegért, hogy a helyére tegyem, de csak harmadszori nekifutásra sikerül megfognom. Piton, látva a szerencsétlenkedésemet, kiveszi a kezemből.

- Menjen, majd elpakolok!

Vállat vonok, kisétálok a teremből. A küszöbben azonban megbotlok. Ha nem kapaszkodok meg az ajtófélfában, bizony hasra esek. Piton mellettem terem, és megtámaszt. A fekete talár alatt kemény test bújik meg.

- Álmos vagyok – motyogom, és ásítok egy hatalmasat. Még el is fészkelném magam a vállán, de eltol magától.

- El bír menni a szobájáig, vagy itt alszik a folyosón? – hallom valahonnan messziről Piton hangját.

- Milyen szoba? Az erdőben alszok…

Megint elindulok, de néhány méter után megállok, a falnak támasztom a homlokomat, és már alszom is.

Éjjel kettőkor rezzenek fel. A klubhelyiség díványán fekszem. Felülök, egy teljes percet szentelek annak, hogy rájöjjek, hogyan kerültem ide. Alighanem Piton hozott ide. Be kell ismernem, jobb, mintha a folyosón hagyott volna. Lemászok a díványról, és amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom a kastélyt. Megkeresem kedvenc hálómat, és azon folytatom az alvást.

A következő hetek üres monotóniával telnek. Órák, leckeírás, büntetőmunka, alvás. Ma megyek utoljára Pitonhoz. A terem bejáratánál toporgok. Most már Piton privát laborjában dolgozom, a felügyelete mellett. Az utóbbi napokban szemtanúja volt, ahogy a szervezetembe juttattam a mérget. Mondhatom, egyáltalán nem nyűgözte le a látvány. A három hét alatt nem jutottam előrébb a tervemmel, most már muszáj lesz cselekednem. De előbb magamhoz veszem a méregadagomat

Fél tízkor automatikusan nyúlok a zsebembe. Csakhogy az üres! Rémülten tapogatom végig az összes zsebemet, de egy árva fiola van csak nálam, az is üres. Kirontok a szobából, berohanok a klubhelyiségbe, és végigkotrom a ládámat. Nincs több mérgem! Hogyan feledkezhettem meg róla?! Végigrohanok a kastélyon, át a parkon, egészen a Tiltott Rengeteg széléig. Dumbledore mintha azt mondta volna, hogy vannak itt akromantulák…

Kezdek szédülni. Lehunyom a szemem, és az érzékeimre hagyatkozva indulok a sűrűbe. Bolyongok, látszólag cél nélkül, és fáradok. Kiálló gyökerekben botlom meg, ágak kapaszkodnak a taláromba, és húznak vissza. Csípősen hideg az éjszaka, én mégis verejtékezem. Néha megállok pihenni, de hajt az életösztön. Minél előbb találnom kell egy óriáspókot!

Vágyam hamarabb teljesül, mint gondolom. A következő pillanatban ugyanis belerohanok egy zsákmányra vadászó, jól megtermett példányba. Talán éppen engem keres. Megérezhette a lépteim keltette rezgéseket, és becserkészett.

Látásom elhomályosul, csak állok, és az jut az eszembe, hogy sokkal kisebbre emlékszem. Ez a példány ugyanis háromszor olyan magas, mint én, a szőrök a lábain olyan vastagok, mint a karom. Előhúzom a pálcámat, a méregfogára célzok, de nincs időm kimondani a varázsigét, mert lecsap. Egyik lábának a karmát a vállamba mélyeszti, és egy fához szegez vele. Felsikoltok a fájdalomtól, és tehetetlenül vergődöm. Pálcám már rég kiesett a kezemből. Látom, hogy egyre közelít felém az a rettenetes csáprágója, s vele együtt a méregfogak. Már nem sürgős. Mindenképpen meghalok. Egy akromantula nem hagyja futni a zsákmányát.

A következő pillanatban azonban összerándul a pók, és én lezuhanok. Úgy érzem, kínjaim fokozhatatlanok.

- Hagrid, fogd a lányt, és vidd vissza a kastélyba! – hallom egy férfi hangját, majd – kizárásos alapon – Hagrid felkarol, és futva indul valamerre.

Megáll az idő. Nem látok, nem tudom, mi történik velem pontosan. A hangok is csak elnyújtva, torzan jutnak el hozzám. Olyan, mint egy álom. Csak a fájdalom igazi. Végül ez az, ami visszaránt a valóságba. A vállam lüktet, sajog, ég, hasogat, kín marcangolja egész testemet. Valakik fognak, leszorítják a karjaimat, lábaimat. Egy ötödik kéz megragadja, és szétfeszíti az állkapcsomat. A torkomra csordul valami hűs folyadék, de félremegy, kis híján megfulladok. A köhögéstől pedig meghatványozódik a fájdalom.

- Perselus, kérem, nincs ennek valami kíméletesebb módja? – hallom egy asszony sopánkodását, ahogy túlkiabálja az üvöltésemet.

- Nincsen! – érkezik nem sokkal később a válasz. Majd újra a számba csorgatja – gondolom – Piton a mérget. Ezúttal jó helyre jut.

Lassan szétoszlik a homály. A fejem nem zúg már annyira, látásom is feltisztul. De a vállam még mindig rettenetesen fáj.

- A zsebemben… - szólalok meg. Még én is alig hallom magamat. Ennek ellenére érzem, hogy valaki végigtapogatja a ruhámat, majd előhúzza a kis bőrzacskót, a fekete porral, amit előrelátóan elraktam.

- És most?

- Szórd a sebbe! – nyögöm. Nem érek rá az etikettel foglalkozni. Ahogy a por a húshoz ér, felzokogok. Üvölteni már rég nincs erőm.

Légzésem megritkul, a vérnyomásom mérhetetlen. Tetszhalott állapotba kerülök. Ezúttal azonban az érzékeim is cserbenhagynak.

- Gyerünk, Fitrah, ne add fel!

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt hallom. Bár időérzékem elvész, úgy sejtem, órákig heverek még kábultan. Lassan tisztul ki a fejem, s a testemet sem kínozza már fájdalom. Csak fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Kinyitom a szememet.

- Piton? - suttogom meglepetten, mikor meglátom az ágyam mellett. Összerezzen, és rám néz.

- Jobban van, Miss Eera? – kérdi halkan.

- Ki van még itt?

- Senki. Még Madam Pomfrey is alszik.

Csak kettecskén vagyunk? Tökéletes!

- Mi történt az erdőben? Azután, hogy felnyársalt az a dög – kérdezem.

- Amikor elrohant, maga után siettem. Eltűnt, de sejtettem, hova tart. Megkerestem Hagridot, és rávettem, mutassa meg, merre vannak az óriáspókok. Szerencsére gyorsan magára találtunk, alighanem az utolsó pillanatban. Megátkoztam az akromantulát, és Hagriddal ide küldettem. Közben megérkezett Coolmann és Dumbledore, épp jókor, mert körbevettek a pókok. Befutott Hagrid is, így sikerült elzavarni a dögöket. Voltak vagy húszan. Hármat sikerült megölni, azoknak kivágtuk a méregmirigyét, és lecsapoltuk. Néhány évre elég lesz a mérgük…

- Kiegyenlítette a számlát, Piton professzor! – mosolyodok el. Ő közben egy megnedvesített törölközővel törölgeti az arcomat, és a nyakamat.

Megfogom a kezét, és az arcomra simítom a tenyerét.

- Köszönöm, Piton professzor, hogy kockáztatta értem az életét! – suttogom, és a tenyerébe lehelek egy csókot. Nagyot nyel, és megpróbálja elhúzni a kezét, de nem engedem. Kitartóan bámulom a szemét, és lassan elveszek benne. Olyan, mintha egyre csak nőne. Vagy képzelődöm, vagy egyre közelebb hajol. Szívem egyre hevesebben ver, s tekintetem erre az ütemre ugrál egyik szeméről a másikra. Aztán egyszer csak elhomályosodik minden, és forró ajkait a számra szorítja. Felsóhajtok, és követelőzve harapdálni kezdem az ajkait. Egy percnél tovább azonban nem bírom szusszal, hiába forralja fel a vérem Piton falánksága. Átfordulok az oldalamra, így a tenyere a fejem alá kerül. Még egyszer megpróbál szabadulni, azután feladja. Én pedig elalszom.

Másnap már éppen elhagynám a gyengélkedőt, amikor beállít a griffendéles különítmény. Név szerint Granger, Potter és Weasley.

- Mit akartok már megint? – kérdezem barátságtalanul.

- Hagrid mesélte, mi történt veled – mondja gyorsan Granger.

- És?

- Kíváncsiak voltunk, hogy vagy – feleli Potter.

- Amint látjátok, remekül. És most már le lehet szállni rólam!

Miért kell folyton próbára tenniük a türelmemet? Elegem van belőlük! Ledobom a takarót, és öltözni kezdek. Erre Potter zavarában elfordul, Weasley pedig vörösebb, mint egy főtt rák. Még Granger is a cipőjét bámulja inkább.

Ebben a pillanatban érkezik Malfoy. Egy pillanatra megáll, azután jön tovább, és véletlenül sem venné le rólam a pillantását.

- Tetszik, amit látsz, Malfoy? – kérdezem. Elvigyorodik.

- Guszta… De sokkal jobb lenne, ha még ennyi ruha sem lenne rajtad – mondja magabiztosan.

- Nincs kedved kipróbálni, Malfoy? – húzom ki magam. Felcsillan a szeme, és közelebb lép. Áhítatosan végigsimítja a vállamat, hüvelykujja hegyével érinti a mellem szélét, majd végighúzza a tenyerét az oldalamon, és a hasamon.

- Állj le, Malfoy! – mordul Harry.

- Ne szólj bele, Potter! – mondjuk egyszerre Malfoyjal. Egészen jól áll neki, amikor dühös… Ahogy Potterre villantotta a szemeit…!

- Szánalmasak vagytok – sóhajtom, és magamra rántom az ingemet, majd ott hagyom őket.

Ha ráérnek délelőtt a gyengélkedőre mászkálni, akkor szombat van. Ha szombat van, nem kell órára menni. A könyvtár felé veszem az irányt. Nincsen konkrét tervem, de az a legritkábban látogatott hely hétvégén.

Céltalanul bóklászok a polcok között. Néha leveszek egy könyvet, belepillantok, de egyik sem csábít igazán. Végül találok egy vékonyka könyvet, alig veszem észre a vaskos kötetek között. Pók- és kígyómérgek, hirdeti a cím. Na, ez hasznos lehet! A tartalomjegyzéket böngészve indulok az asztalok felé. Kobra, vipera, áspiskígyó… tarantula, fekete özvegy, stb. Megtalálom az akromantulát is. Más néven óriáspók. Borneóból származik, ott találkoztak az első példánnyal. Európában egyáltalán nem él, talán csak egy-két példány, elszigetelten.

Merlin szakállára, mikor írták ezt? 1723-ban adták ki. Így már érthető. Olvasom tovább. Hatalmas termetéről kapta a nevét – mit nem mond?! -, melegvérű állatokkal táplálkozik. És olykor emberrel is, ha úgy adódik.

Befordulok a sarkon, de abban a pillanatban hanyatt esek, és valaki rám dől. Próbálok megkapaszkodni a polcban, de csak azt érem el, hogy könyvek koppannak a fejemen. Miután eltűnnek a csillagok, egy hihetetlenül világos szempárba nézek. Sikerült Hűvöshapsival összeborulnom. Leszáll rólam, és a karját nyújtja, hogy felsegítsen. Száraz, meleg tenyerébe csúsztatom az enyémet, és felállok. Csakhogy a bal lábam alól kicsúszik egy könyv, és vészesen megbillenek. Coolmann visszaránt, és magához ölel. Érzem a fanyar arcvizének illatát, a kemény, vibráló izmokat a ruha alatt. Forró lehelete a fülemet súrolja. Érzékeim felbizserednek, szívem hevesebben kezd verni. Nem tudom, s talán nem is akarom legyűrni a késztetést: finoman beleharapok a nyakába, ott, ahol az ér lüktet. Elakad a lélegzete, ujjai megszorítják a derekamat. Egész testemmel hozzásimulok. Egy hosszú másodpercig így maradunk, majd eltol magától.

- Örülök, hogy jobban van, Miss Eera! Kérem, ebéd után keressen fel a tanteremben! – mondja olyan hangon, mintha semmi sem történt volna.

- Igen, professzor úr! – felelem engedelmesen. Nem kell még két hét büntetőmunka.

Összeszedi a könyveit, és magamra hagy. Felveszem a mérges-olvasmányt a földről, leülök vele egy asztalhoz, és kiolvasom. Azután visszateszem a helyére, és kimegyek a parkba a zuhogó esőre, mert most ilyen kedvem van. Egy órán át állok a viharban, az sem izgat, hogy csak egy-két fok van, s nem vagyok túlöltözve. Vacogva megyek az ebédlőbe, ahol leülök, majd a tanári asztal felé pillantok. Piton és Coolmann is engem néz. Mi van ezekkel az emberekkel?

Elfogyasztok egy csésze forró levest. Kicsit átmelegít. Kacérkodok egy aranybarnára sült libacombbal, végül a tányéromra teszem, és egy kis körettel együtt jóízűen megeszem. A desszerttel küzdök, mikor észlelem, hogy Coolmann már nincs a helyén. Én is ott hagyom az asztalt. A folyosókon végig azon gondolkodom, mit akarhat tőlem. Az SVK terem ajtaja nyitva áll, Coolmann az asztalának támaszkodva vár. Megkopogtatom az ajtót. Felkapja a fejét, majd int, hogy lépjek beljebb. Tisztes távolságban tőle megállok.

- Bizonyára kíváncsi, miért hívattam ide – kezdi. Bólintok, és a fogaim nyomát nézem a nyakán. Méghozzá feltűnően, mert odanyúl, végigsimít rajta.

- A múlt éjszakai kalandja arra késztetett, hogy megtanítsam egy igen hasznos varázslatra. Dumbledore professzor volt olyan kedves, és megosztotta velem az ön titkát.

- Van még valaki a kastélyban, aki nem tud róla? – morgolódok. Figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet.

- Nemrég Afrikában jártam, ahol évszázadok óta viszonylag békében élnek az emberek az akromantulákkal. Ha mégis összetűzésbe kerülnek, a segítségükre van egy igen bonyolult varázslat. Ezt fogja megtanulni tőlem.

- Ez mennyi időt jelent? – kérdezem.

- Az főleg a tehetségétől függ. Figyelembe véve a szerzett képességeit, úgy vélem, nem okozhat gondot.

- Az első dolog, amire szüksége lesz, az egy pálca – mondja, majd előhúzza az egyik zsebéből az ÉN PÁLCÁMAT!

- Hát ez…? – kapok érte.

- A Tiltott Rengetegben találtam meg. Gondoltam, nem fog érte megharagudni, ha visszaadom… - Csak most ereszti el, közben végig a szemembe néz. Az ujjunk is összeért. Állom a tekintetét. Úgy beszél velem, mint bármelyik diákjával, de a testbeszéde teljesen másról fecseg.

- Nos, a szükséges varázsige: Araneae Redintegro.

- Araneae Redintegro – ismétlem.

- Ezzel ártalmatlanná teheti az akromantulát. Nem öli meg, de kb. fél órára elkábítja. Ez az idő épp elég arra, hogy megszerezze a mérgét.

Megfogalmazódik bennem egy kérdés:

- És ha többen vannak?

- Ehhez kell a gyakorlás, és a módosított varázsige: Cunctus Araneae Redintegro. Így az átok annyi felé oszlik, ahány pók körülveszi.

- Ez jól hangzik – csillan fel a szemem.

- Csakhogy a hatása ugyanilyen arányban csökken.

- Szóval, ha például öten lennének, akkor csupán hat percre kábulnának el? – villantom meg az eszemet. Coolmann bólint.

- Igen, nagyjából erről van szó. Ha mérget így nem is szerez, az életét megmentheti.

- Egyetlen hibája van: ha nincs méreg, akkor oly mindegy, sikerül-e elkábítanom a pókokat…

- Addig menjen mérget szerezni, amíg van tartaléka!

Rávicsorítok, hogy kifejezzem a véleményemet. Hasonló grimasszal válaszol.

- Nos, túl vagyunk az elméleten. Jöjjön a gyakorlati része. Figyelje a kezemet!

Mellém áll, kinyújtja a karját. Lassan megmozdítja a csuklóját. Teljesen elfordítja, úgy, hogy a tenyere legyen fölfelé, majd visszafelé egy teljes kört ír le vele. Ezután felhozza a bal vállához a kezét, azután egy gyors lendítés, aminek a végén ismét tenyérrel felfelé, nyújtott kézzel áll. Egy tekerés a csuklón jobbra, végül előredöf a pálcával.

- Mutassa! – utasít.

Nagy levegőt veszek, majd leutánzom.

- Egész jó! – dicsér meg. – Persze, van mit finomítani rajta…

Ezzel mögém áll, és megfogja a csuklómat. Én meg csak arra tudok gondolni, hogy a hátamhoz simul, s közben érzem azt a fanyar illatot, amit a könyvtárban is.

- Lazítson! – súgja a fülembe a tanácsot. Libabőrös leszek a gyönyörűségtől. Így nem lehet koncentrálni! Finoman irányítva megismétli velem a mozdulatsort. Azután visszahúzza a kezét, de közben az ujjai hegyével végigcirógatja a karomat. Teljesen elgyengülök, és a vállára ejtem a fejemet. Erre a nyakamba csókol, s ezzel a maradék józan eszem is elvész. Megfordulok, a karjain megtámaszkodom, és ismét megharapom a nyakát. Felhördül, és a számra veti magát. Nem hagyom magam, inkább az ingét kezdem gombolgatni, amikor megfogja a kezemet.

- Tanár vagyok! – mondja, s komoran, mégis vágyakozva néz rám.

- Tudom. És? – Nem értem, hol itt a probléma.

- Te meg diák vagy!

- Ezt is tudom!

- Ezt nem tehetjük, Fitrah!

- Talán tiltja a házirend? – gúnyolódok.

- Igen, többek közt – sóhajtja, majd odébb lép. – Ha ez kitudódik, mindkettőnket kirúgnak!

Elkomorodok. Egy ostoba szabály miatt ellenkezik? Félti az állását? Férfi az ilyen?!

- Ritkán engedelmeskedem a szabályoknak, Coolmann professzor! – közlöm vele gorombán.

- Márpedig ez esetben kénytelen lesz! – vág vissza. – Az órának vége!

Úgy! Hátat fordítok neki, és királynői tartással kivonulok a teremből.

Írok kritikát!