Egy héten át szinte csak enni és fürdeni járok az iskolába. Néha beülök a könyvtárba, hogy behozzam a lemaradásom mágiatörténetből. Fura, ha nem Binnst hallgatom, hanem a könyvet olvasom, sokkal izgalmasabb… Bár az évszámok így is gondot okoznak. Képtelen vagyok megjegyezni őket.

Lassan eltelik a karácsonyi szünet. Malfoy még néha próbálkozik, és előfordul, hogy kedvem támad rá.

Az utolsó előtti napon a tóparton állok, és az alkonyatot figyelem. A nap vöröses fénye szétterül a tó jegén, majd lassan alábukik.

- Itt vagy hát, te ribanc! – hallom Parkinson kiáltását. Megfordulok, s látom, hogy a lány kivont pálcával közeledik felém.

- Capitulatus!! – kiáltja, mielőtt bármit tehetnék. A pálcám kiröppen a taláromból, egyenesen Parkinson kezébe. Tisztes távolságban tőlem megáll, hogy véletlenül se érhessem el.

- Draco az enyém! – kiabálja dühösen. Alighanem eszét vette a féltékenység. – Obstructo!

Több métert repülök hátra, s a kemény jégen koppanok. A hátam csúnyát roppan, de összeszedem az erőmet, és felállok. Amíg kezem-lábam mozog, nagy baj nem lehet.

- Ne merj még egyszer hozzá érni! – harsogja Parkinson.

- Ezt inkább Malfoynak mondd, Parkinson! – kiáltok vissza. – Nekem nem kell a fiúd!

- Crucio! – üvölti. Nem néztem ki belőle, hogy képes főben járó átkot használni. Az átok szerencsére gyenge, csupán összerándulok tőle.

Fogalmam sincs, mit tehetnék. Pálcám nincs, nem tudok védekezni. Esélyem sincs, hogy kiszaladva a partra az öklömet használjam. Nem töprenghetek tovább, Parkinson újra használja a pálcáját.

- Fragor Glacies!

Ezüst villanás, s az átok a tó jegébe csapódik, majd egy lyuk jelenik meg, ami villámgyorsan reped tovább, egyenesen felém. Próbálok kitérni, de akkor irányt változtat, s továbbra is felém tart a rianás. Amint utolér, körbefut körülöttem, és én a talpalatnyi jéggel a tóba zuhanok.

Semmi mást nem érzek, csak hideget. A ruhám egy szempillantás alatt átázik, és lehúz a mélybe. Lerúgom a cipőmet, s a kabátomtól is megszabadulok. A maradék levegőmmel valahogy sikerül felkapaszkodnom a jég szélére, de kimászni már hiába próbálok. A nadrágom zsebébe nyúlok, s előhúzom a fiolát. Negyedszerre sikerül csak kihúznom belőle a dugót. Lassan folyik csak ki belőle a méreg, megdermedhetett a hidegben. A fagy, és a méreg hatására reszketni kezdek – még jobban, mint eddig. Visszacsúszok a vízbe, az utolsó pillanatban sikerül egy mély levegőt vennem, aztán próbálok a felszínen maradni, de a végtagjaim nem sokáig engedelmeskednek.

Egy perc, és már a tüdőm is vergődik a bordák alatt. Egy utolsó erőfeszítéssel felrúgom magam, de tapogatózó ujjaim csak a jeget kaparják. Kétségbeesve próbálom feltörni a gyorsan hízó jeget, de elfogy az erőm.

Nem érzem már a víz hidegét sem.

A testem sem kiált levegő után.

Kinyitom a szemem. Félhomály vesz körül, s mindezt lágyan lengedező növényfélék sejtelmesítik. Fura. Nem érzek semmit. Megpróbálok mozogni, de mintha ki lennék kötve. Egyre jobban rángatózom, erre megjelenik előttem egy félig ember, félig hal formájú lény, és böködni kezd a szigonyával.

HOGYAN KERÜLÖK A SELLŐKHÖZ?!

Hosszú percekbe telik, mire felidézem, mi történt velem. Parkinson megtámadott, a tóba estem, aztán… Aztán elméletileg meghaltam. Vagy csak elkábultam? Ehh, ez most nem fontos!

Egyre többen gyűlnek körém. Látom, hogy vitatkoznak valamin, de egy szavukat sem értem. A legnagyobb, legádázabb arcú sellő felém szúr, felsebzi a karomat. Azt hiszem, felszisszenek, mert fáj. Ezek szerint élek, ébren vagyok, és nem csak egy haldokló agy utolsó, furcsa játéka ez az egész. Az időérzékem is elveszett. Akár percek, akár órák óta vitatkozhatnak. Amíg ők egymással kurrognak, én azt figyelem, hogyan hordja szét egy áramlat a véremet a tóban. Úgy néz ki, az összeset kimossa a víz, mert már a sellőkig sem látok el.

Ekkor átsejlik a homályon egy villanás, és felkavarodik körülöttem a víz. Érzem, szorgalmas kezek dolgoznak azon, hogy szabaddá tegyenek. Nem sokkal az után, hogy végre mozogni tudok, egy arc úszik be elém.

Piton! Mutogatni kezd, gondolom, azt akarja, ússzak a felszínre, amíg tehetem. Nem kell sokat győzködnie, hamar felfelé lököm magam. Furcsa, hogy nem hiányzik a levegő. Vagy olyan természetes, hogy itt is ugyanúgy lélegzem, mint a szárazföldön, hogy már fel sem tűnik? Nem tudom. Majd később foglalkozom ezzel. Hosszas tempózás után feldereng egy világos folt. Talán a lék! Még két rúgás, és megkapaszkodom a jég szélében. Ahogy a fejem kibukkan a vízből, felhördülök. Hatalmas kortyokban nyelem a hideg levegőt. Egy percnyi pihenőt engedélyezek magamnak, azután kínkeservvel kimászok a jégre, onnan pedig a partra. Ott hanyatt fekszem, és próbálom megérteni az eseményeket. Közben persze mindenem remeg a hidegtől, s a ruhám is lassan rám fagy. Annyira vacogok, hogy sikerül elharapnom a nyelvemet, és elönti a számat a vér. Gyorsan kiköpöm, mielőtt megfulladnék tőle. Belemarkolok a hóba, és a számba veszem, hogy jegeljem a nyelvemet. Egy-két másodperc múlva már nem lüktet annyira, így kiköpöm a rózsaszín, olvadt havat is.

Az idő megint lassan vánszorog. A tudatom egy kicsit elmenekül pihenni.

Hideg van. Nagyon. És sötét. Fáj mindenem, moccanni sem bírok. A légzés is fájdalmat okoz. Olyan a torkom, mintha megakadt volna benne egy morgács.

Ujjaim a sokadik próbálkozásra moccannak csak meg. Havat tapintanak. Még mindig a parton lennék? Nem látok semmit. A hold szégyenlősen magára húzott egy hatalmas felleget.

- Fitrah! – hallom Piton aggódó kiáltását.

- Eera! – felelnék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Látom az imbolygó fényt, ami valószínűleg a pálcájából árad. Végül megtalál: kis híján átesik rajtam.

- Na végre! – sóhajtja, majd alám nyúl és felemel.

- Csakhogy megvan! Merlinre! Maga tűzforró!

Ha tudnám, kinevetném. Forró?! Hiszen reszketek a hidegtől, még most is! Ami azt illeti, ő sem ontja magából a meleget.

A kastélyban ágyra fektetnek, s annyi takarót pakolnak rám, hogy szinte agyon nyomnak Mégis reszketek.

- Hé! – Ez sem sikerül igazán, csak egy kis mély reccsenés hagyja el a számat. Nem is hall meg senki…

- Hogy érhet ennyi baj, egy ilyen fiatal lányt…! – sopánkodik Madam Pomfey. – Azt sem tudom, mit adjak neki először!

- Az akromantula mérgét! – szól Piton határozottan. – Csak azután jöhet minden más!

Nem értem, miért olyan fontos ez, hiszen elfogyasztottam az adagomat…

Engedelmesen kiiszok minden poharat, amit a javasasszony az orrom alá dug. Hanyatt fekve ez ugyan nem egyszerű, de megoldjuk.

Az utolsó pohár tartalma egy altató hatású bájital. Nem kétséges, mit csinálok, miután megiszom.

Villanások sora. Arcok váltakoznak percenként, hol az igazgató, hol a javasasszony hajol fölém. Coolmannt is látom néha, s még Piton is meglátogat. Időnként belém diktálnak valami löttyöt, s a takarók száma egyre fogy.

Aztán eljön az a pillanat is, amikor teljesen feltisztul a fejem, és már nem is reszketek. Körbenézek, sehol senki. Teljesen egyedül vagyok. Aztán a tekintetem megakad a jókora falinaptáron. Január 17. Gyors fejszámolásba kezdek. Parkinson hatodikán átkozott meg. Mi történt az elmúlt tizenegy napban? A víz alatt nem lehettem ennyi ideig, az képtelenség. A parton sem, különben kockává fagytam volna. Marad a kábulat. Hehh, rekordot döntöttem! Akkor feküdtem ennyit utoljára, mikor megmart az óriáspók.

Tíz percig várok, hátha jön valaki. Mivel senki sem kíváncsi rám, felöltözök – a ruhám kitisztítva, élére hajtva lapul az ágy melletti szekrényben -, és az ajtó felé indulok.

- Hová, hová, Miss Eera? - találom szembe magamat Dumbledore professzorral.

Semmi frappáns válasz nem jut az eszemben, ezért csak megvonom a vállamat. Az igazgató visszaterel az ágyamhoz, és varázsol magának egy széket.

- Miért vagyok még életben? – kérdezem, mert nem fér a fejemben, hogyhogy nem fulladtam meg.

- A sellők csodás lények, Miss Eera – mosolyodik el Dumbledore. – Bárkit bármeddig életben tudnak tartani a víz alatt.

- És hogyan talált meg Piton… professzor? – teszem fel a következő kérdést.

- Ezt majd ő maga elmondja önnek – áll fel a szakállát igazgatva Dumbledore. – Pihenjen csak tovább, Miss Eera – mondja, majd kinyitja a gyengélkedő ajtaját. Ott szembetalálkozik Pitonnal, aki belép, míg Dumbledore távozik. Becsukódik mögöttük az ajtó, és én ismét kettesben vagyok Pitonnal. Ez mind szép, és jó, de ez nem a legmegfelelőbb hely a tervem végrehajtására.

- Látom, jobban van, Fitrah – mondja a maga megfontolt modorában.

- Eera! – javítom ki csak azért is. Szeretem nézni, ahogy megvillan a szeme.

- Mondja, Piton, miért kell magának folyton megmentenie engem? – Hát, nem arról vagyok híres, hogy megadom a tanároknak a kellő tiszteletet.

- Óhajtja, hogy visszadobjam a tóba? – vonja fel a szemöldökét. – Esetleg egy ampulla akromantula-ellenmérget…

Tisztán hallom a hangján, hogy szórakozik velem. És élvezi! Lássuk csak, mivel tudnám kihozni a sodrából…? Felállok, és megteszem azt, amiben Dumbledore megakadályozott azzal, hogy meglátogatott. Ismét meglépek Piton elől, aki néhány lépéssel utolér a folyosón.

- Nem is kíváncsi rá, hogyan találtam meg? – kérdezi, majd szembefordul velem.

- Nem – vonom meg a vállam. – A végeredmény a lényeg, nem igaz? – Kikerülöm, és folytatom az utamat. A bájitaltan terem előtt azonban eszembe jut valami. Az ajtónak dőlök, a kezeimet nekitámasztom a keretnek, és kihívóan nézek rá.

- Szívesen meghálálnám, hogy kihalászott a tóból – mondom, és megnyalom az ajkaimat. Ismét látom azt a kis villanást a fekete szemeken, és tudom, jó úton járok. Végignéz a folyosón, s mivel sehol senki, egy villámgyors pálcamozdulattal kinyitja a terem ajtaját. Kis híján hanyatt esem, pedig számítottam erre a lehetőségre. Közelebb lép, derékon ragad, és beránt a terembe. Becsapja az ajtót, és a pálcáját az állam alá nyomja.

- Elég a játszadozásból! – sustorog. – Mit akar tőlem?

Mondhatnám, hogy meglepődtem, de nem így van. Jó előre felkészültem erre. Előveszem a legártatlanabb arcomat, és egy jelenetre koncentrálok, miszerint a klubhelyiség sarkában ülök, és egy pergament írok tele az ő nevével, és egy rakat szívecskével.

A felkészítés során mondták, hogy gyanakvó, és hogy kitűnő legilimentor. Alaposan kiképeztek egy ilyen helyzetre is. Már érzem is, ahogy kutakodik az elmémben. A jelenetre koncentrálok, agyam előterébe helyezem, minden mást gondosan elzárok előle.

Megtalálja, két pillanatig figyeli, majd meglepetten visszavonul. Aligha számított erre. Elkámpicsorodom, és kisajtolok magamból néhány könnycseppet is. Mikor látom, hogy nem nagyon hatja meg, ráteszek egy lapáttal.

- Tanár úr… kérem… én… - hebegek. Látom, ez nem jön be nála. Taktikát változtatok. Ismét régi önmagam adom.

- Áh, mit magyarázkodom én itt? Most már tudja a titkomat! Legyen vele boldog! – kiáltom a képébe dühösen, és megfordulok, hogy kimenjek a teremből. De ekkor megjelenik a fejem mellett a tenyere, és visszanyomja az ajtót.

- Ne siessen annyira, Miss Eera! – suttogja a fülembe. Szorosan mögém lép, a teste az enyémhez súrlódik, és tagadhatatlanul feltüzel.

Érzem, ahogy a tarkómon meglebbennek a kis pihék a leheletétől. Végigfut rajtam a borzongás, és elgyengülnek a lábaim. Percekig állunk így, már nem tudni, ki kínoz kit. Arra azonban ügyelek, hogy csak ezt a vágyat találja az elmémben, ha megint kutakodni támadna kedve.

Elveszi a kezét az ajtóról, és végighúzza az ujjai hátát a nyakamon, és ugyanezt az utat járja végig a szájával is. Felnyögök, és megfordulnék, de megragadja a csípőmet, és nem enged elmozdulni. Egyik tenyere a hasamon van, a másik a torkomon, s közben a tarkómat harapdálja finoman. Kiszakítom magam a bénulatból, és megfordulok. Átkarolom a nyakát, és magamhoz húzom. Olyan hévvel csókolom, ami már tőlem is szokatlan. Előretolom a csípőmet, hogy ne legyenek illúziói a szándékomat illetően.

Mégsem úgy hat rá, ahogy szeretném. Hirtelen elenged, egy percig bámul rám, még legilimentálni is próbál, s most felesleges védenem az elmémet, tényleg csak a vágyat találja ott. Hatalmas önuralommal hátrébb lép, és csak ennyit mond:

- Elmehet, Miss Eera!

A folyosón keresek egy sötét zugot, és előhúzom a pálcámat. Magamra fogom.

- Pondera! – suttogom, és végre kimegy a testemből az a furcsa bizsergés.

Össze kell kapnom magam! Most már közel járok, de ennyi még nem elég. Több kell.

Írok kritikát!